Üvöltés. 

Hála Neked, nem ez az utolsó, amire emlékszem... Tiszta hangon hívtál. Megköszönted, hogy énekeltem. Meg mindent. Búcsúnak tűnt.... Az volt. 

Elhívtad magadhoz, aki hiányzott már rég. Elmentél Mesteredhez, akit szerettél. 

Mintha búcsúznál. 

Ha megkérdeztük volna, biztos megmagyarázod máshogy - de sokkal nagyobb erő vitt, hogy búcsúzz. 

A legnagyobb szarban ott voltál mellettem. A legnagyobb szarban ott voltam melletted. Kevés, mélységes beszélgetés volt. Nem... mégis sok volt. Mer olyan a memóriám, nem emlékszem konkrétumokra. 

Néha féltem. Néha csak néztem csészealj szemekkel, hogy "ez meg mit akar?!". 

Leginkább azokra a beszélgetésekre emlékszem, amik még ott voltak Budán. Sokmindenre ráébresztettél. De már nem tudom, mi voltál te és mi voltam én. 

Azt tudom, hogy szeretlek. És, hogy már elvesztettelek. Úgyhogy tudtam, hogy ez lesz. Fekete lyuk volt már ott, ahol te lennél. 

Minél nagyobb a Nap, ha kihúny, annál sötétebb az, ami lesz belőle. 

Fáradt voltál már. Mentél volna ki Amszterdamba. Vagy bárhová. Istenem, szeretném TUDNI, hogy míg majdhogynem éber kómában voltál, tudtad, mi van. Rohangáltál Ég és Föld közt. És nem féltél... Annyira szeretném tudni, hogy nem féltél!!! 

Nem akarom, hogy félj. Most már nem... 

Megérdemled a fényt, a meleget, a végtelen minden szeretetét! Iszonyú sok volt, amit ki kellett állnod. 

Vége. 

Pihenj. 

Repülj. 

Hiányozni fogsz. Te lökött...